Messze-messze a Kárpátok havas bércei közt van egy különös csúcs.
Nem is igen mondható csúcsnak, hiszen a magas hegy teteje, mintha le lenne vágva, kis fennsíkot alkot, rajta egy különös szikla: egy fekvő lányalakra ráborulva egy férfi. Tündérsziklának hívja azt a nép, s a szikla tövében nyíló halványkékbe játszó fehér virágot a Hold Leányának.
S mindenki tudja a Tündérszikla történetét is.
Réges-régen ez a hegy nem volt ilyen kopár, hanem rengeteg fenyves borította, mint a környező hegyeket. Csúcsa, csakúgy mint a többi hegyé, az eget verdeste. A rengeteg fenyves között volt egy kis tisztás, rajta kis falucska bújt meg.
A fenyvesben pedig boldogan élt az erdő tündére.
Édesanyja a Hold volt, édesapja az Északi Szél. Gyönyörű volt a Tündér, szeme fényesebben ragyogott, mint édesanyja, a Hold. Légies alakját sokszor látták az erdőben elsuhanni az éjszakai vándorok, könnyű, fehér fátyolruhája kékes színben villant meg a fák között. De mindig csak éjszaka. Ilyenkor járta körbe erdejét: megsimogatta a vén fenyők törzsét, akik megfiatalodva, délcegen mosolyogtak le rá, harmattal szórta be a kis tisztások gyönge virágait, álomport hintett a mókusok és nyuszik szemébe. És minden éjjel elsiratta azokat a fákat, melyeket a falu népe vágott ki.
Sokszor ellátogatott az erdő szélére, oda, ahol a kis falucska temetője volt. Szerette ezt a helyet: csöndes volt, nyugodt, kicsit szomorú is. A mohos fakeresztek itt-ott megdőltek, de mindig voltak újak is, és a Tündér az embereket is elsiratta, azokat az embereket, akik kedves fáit ölték meg.
Egy este új keresztet vett észre, de vissza is rettent, mert egy emberi alakot látott a sírra borulva. Egy legény volt az, virágot szorongatott kezében, és egyre csak zokogott, zokogott. Összeszorult a Tündér szíve, elfelejtkezett anyja, apja tiltásáról, és odalépett a legényhez. Hűs virágkezével végigsimított a homlokán, álomport szórt a szemébe, s mikor elaludt, ölébe vonta a fejét, dajkálta, kedves dalokat dúdolt neki, édes szavakat sugdosott a fülébe. Elfelejtkezett mindenről és mindenkiről egészen addig, amíg az Északi Szél meg nem suhogtatta a lombokat: édesapja figyelmeztette a hajnal közeledtére. Megrettent a Tündér, óvatosan lefektette a legényt a puha mohára, és elsuhant a fái közé.
A legény hajnalban meglepetten ébredt, nem tudta, mi történt vele, de valami nagyon édeset érzett a szívében.
Másnap este is kijött, a Tündér már ott leselkedett a fák között. S minden úgy történt, ahogy az előző nap.
Harmadnap a Tündér hiába várta a legényt, az nem jött. Leült a sírhoz, és végtelen szomorúságot érzett a szívében. Rémülten jött rá, hogy szerelmes lett a legénybe. Hiába tiltotta anyja, hiába tiltotta apja.
Egyszercsak valaki átölelte a derekát:
- Hopp, megfogtalak, szép Tündér!
A legény volt az. A Tündér megpróbált kiszabadulni a karjaiból, de fogva tartója nagyon erős volt. Végül feladta, és megkérdezte:
- Mit akarsz tőlem?
A legény belenézett holdsugarú szemébe, és azt válaszolta:
- Nem tudtam, ki volt az, aki megvigasztalt bánatomban. Ki volt az egyetlen, aki megsajnált édesanyám halálakor. Mert az emberek olyan kegyetlenek. Olyanok, mintha nem lenne édesanyjuk. Neked van édesanyád, szép Tündér?
A Tündér bólintott.
- Van - felelte halkan. - A Hold az édesanyám.
- A Hold? Akkor te nagyon boldog lehetsz. Édesanyád örökké él.
Akkor már nem kellett a Tündért erősen fogni, egymás mellett ültek, s csak nézték egymást. Hetekig mást sem csináltak, mint ültek éjszakánként a kis kereszt mellett, nézték egymást, és meséltek.
A legény mesélt édesanyjáról, a szegény özvegyről, aki hamar elvesztette urát. s látástól-vakulásig dolgozott, hogy egyetlen fiát fölnevelje. Elviselt minden megaláztatást, csakhogy fia ne nélkülözzön. De bizony a sok megpróbáltatás megtörte, s legyengült. Fia, aki közben felnőtt, hiába hozott kevés megtakarított pénzén mindenféle csodagyógyszereket: édesanyja meghalt.
A Tündér is mesélt. Mesélt anyjáról, a Holdról, apjáról, az Északi Szélről. Elvitte legényt éjszakai útjaira, megmutatta az erdő csodavilágát, együtt simogatták az erdő fáit, becézgették az újszülött őzikéket, együtt öntözték harmattal a virágokat.
A fiú egy napon megkérdezte:
- Hozzám jössz feleségül?
A tündér megrettent.
- Azt ... azt nem lehet - hebegte.
- Dehát miért nem? - kérdezte a legény. - Hiszen szeretjük egymást.
- A szüleim azt mondták, hogy nem szerethetek meg földi embert.
A legény a szemébe nézett:
- És nem szeretsz?
A Tündér lesütötte a szemét.
- De szeretlek, de...
- Akkor meg mi a baj? Hiszen a szüleid is tudják, hogy szeretsz. És szóltak egy rossz szót is? Kérdezd meg őket, kérlek! - mondta a fiú esdeklőn.
Másnap a legény remegve ült a temető keresztjénél.
- Biztos nem jön el. Biztos megtiltották neki a házasságot. Miért is vetettem fel ezt az ötletet? Talán nem voltunk boldogok?
Fölnézett a Holdra. Úgy tűnt neki, mintha szomorúan mosolyogna le rá.
A következő pillanatban aztán kivirult, kifényesedett minden, s a Tündér a nyakába borult:
- A feleséged lehetek! Nézd, mit kaptam anyámtól! - Egy ezüst virágkoszorút mutatott. - Ez volt az ő mennyasszonyi koszorúja is.
Nem volt pap, aki a sehonnan jött leányt hozzáadja a szegény fiúhoz, így a fenyvesek között esküdtek meg, Isten szabad ege alatt. A lakodalomra nem jött el a falu, de ott volt az erdő népe. S este a Hold bevonta sugaraival a legény kis viskóját: ezüst palotában töltötték nászéjszakájukat. Az Északi Szél megzengette a fenyveseket: orgonazúgással köszöntötte az újdonsült házaspárt.
A falu népe kerülte a házasok viskóját, de nem is hiányoztak nekik. A fiú nappal fát vágott a többiekkel, de este, ha hazament egy más világ várta.
Nem tartott sokáig a boldogságuk. Az országot ellenség fenyegette, s a férfiaknak be kellett vonulni. Egyedül maradt a Tündér, és várta, várta haza urát. Sorra jöttek haza a férfiak: sérülten, fáradtan, bénán, de a legény nem volt köztük. Ha a hazatért katonákat kérdezte uráról, csak legyintettek:
- A háborút elvesztettük, sokan odavesztek, nem láttuk őt, lehet, hogy ő is meghalt.
Aztán már nem jöttek többé katonák. A Tündér ráeszmélt: szerelmese elesett.
És a Tündér elkezdett fogyni, halványodni. Már nem járt ki az erdőbe, a vén fenyvesek megdőltek, a tisztások virágai kiszáradtak, a mókusok, nyulak, őzek elköltöztek más erdőkbe. A Tündér csak feküdt a kis viskóban, nem látogatta más, csak a Hold és az Északi Szél. 
A falu népe messziről elkerülte a szerencsétlen asszonyt. Nem jöttek vigasztalni, gyógyítani.
- Látod, leányom - mondta szomorúan az Északi Szél -, ezért óvtunk az emberektől. A tündér halhatatlan, de csak addig, amíg az emberek össze nem törik a szívét.
Egyszer aztán kihunyt a Tündér szeméből a holdsugár, meghalt.
A Hold fekete felhőkkel fátyolozta el arcát. Az Északi Szél pedig fölkapta leánya pillekönnyű testét, gyöngéden a felhők közé emelte, majd rettentő dühvel leomlasztotta a hegy tejetét. Recsegve-ropogva dőltek ki a kiszáradt fenyők, a faluból pedig nem maradt semmi, csak kövek és sziklák.
A hegy tetején aztán lerakta leánya holttestét, s a Hold sugaraival lassan kőburkot vont köré.
Évekkel később egy rokkant koldus járt arra.
Nem lehetett nagyon öreg, de a sok nehézség erősen megviselte: teste összegörnyedt, arca ráncos volt, fél karja és fél lába hiányzott. A falut kereste. Már az úton mondták neki, hogy nem létezik, de nem hitte. Ott ült a sziklák és kőtörmelékek között, ahol faluját sejtette, és zokogott késő estig.
Aztán már csak ült kiszáradt szemmel, és nézett maga elé. Végül föltekintett a Holdra.
- Az nem lehet, hogy nem él! - kiáltotta. - Hová rejtetted a lányod?
Hangja ismét zokogásba fúlt:
- Hová rejtetted a feleségem?
A Hold hűs sugarával végigsimított a homlokán, és egy fénynyalábot küldött elé. A koldus követte a sugarat egészen a hegy tetejéig, ahol megtalálta feleségét. Ráborult a sziklára, és zokogni kezdett újból.
A Hold sugaraival pedig lassan kőburkot vont köré.